Értetlenség, harag, kiábrándultság,
valószínűleg ebben úszik most a valóság.
Értetlen gondolatok értetlen szemek,
az én testem meg csak ide-oda remeg.
Hogy lehetek ilyen hálátlan és gonosz,
semmibe veszem azt, aki egész életemben gondoz.
Semmibe azokat, akik mindig segítettek nekem,
anyaszomorító lélek, nincs is nekem valódi szívem...
De van! Hát már hogyne lenne?
Ez a titkos összetevő benne.
Na meg, hogy nemcsak nekem van, hanem nektek is,
mégis azt akarjátok a tiétek dobogjon bennem is.
Tudom, sokat úsztatok az élet tengerében,
bánatban, örömben, tapasztalatok végtelenjében.
Tudom, átéltétek azt a sok rosszat, meg jót,
hogy összehalmoztatok sok okos mondanivalót.
Meg akartok védeni a bánatoktól de nem tudtok,
mert csak egy bölcs tanít igazán: a saját bőrünkön tapasztalt dolgok.
Ettől függetlenül, én még is sokat tanultam tőletek,
hasznos és nagy igazságokat, amitől menő gyerek lehetek.
És még fogok is sokat, rengeteget,
ezért az örök hálám fenyeget benneteket.
De fogadjátok el, hogy bár nagyon sok dolgot igen,
mindent azért nem tudtok még ti sem.
Nem tudjátok, hogy miért is dobog az Én szívem,
vagy ha tudjátok inkább nem akarjátok, szelíden.
Ha a sorok "möge" beszélni tud, akkor most tényleg beszél,
mert az én szívem vágya a sorok mögött szendergél.
A sorok mögött, egy dallamon szállva a szélben,
célzott hatással, vagy csak úgy leszáll valaki fülében.
De ha nem, az sem baj, majd zenélek meg írok magamnak a sarokban,
akkor is úszik a pici szívem, a pici vágyaival, a hatalmas habokban.
De hogy lehetek ilyen önző és felelőtlen,
hiszen más is lemondott az álmairól az életben.
Hát nem tudom, én ilyen buta gyerek vagyok,
hogy mindent feláldozva az álmaimra hagyatkozok.
Ne értsetek félre, ez nem légből kapott bolondság,
ez haláli komolysággal életet adó adottság.
Életet ad nekem és talán a tiéteket veszi el,
de tudom, hogy vagytok olyan erősek: ezt nem hiszitek el.
2010. Szeptember 23.
